A tenisz megosztó paradoxona: kifacsart játékosok, telített versenynaptár, mégis egyre több gála
Miközben a játékosok évek óta bírálják a kegyetlen iramú versenynaptárt és a megállás nélküli szezont, a decemberi gálameccsek még soha nem voltak ilyen sokan.
A fáradtság miatti panaszok, a hatszámjegyű fellépési díjak és a különböző szereplők által finanszírozott események megszaporodása között az alapvetően pihenésre szánt időszak egy virágzó, párhuzamos piaccá alakult át. Egy rendszerré, amelyben a tenisz a saját ellentmondásait tárja fel.
A NAPTÁR PARADOXONA: KIFACSART JÁTÉKOSOK, MÉGIS FOLYAMATOSAN A PÁLYÁN
Több mint tíz éve az egyik leggyakrabban visszatérő téma a tenisz világában a versenynaptár túlterheltsége. Top 10-es sztárok és top 100-as játékosok ismételgetik szinte szóról szóra ugyanazt: a szezon túl hosszú, a regeneráció elégtelen, a testek pedig gyorsabban elkopnak, mint valaha.
„A férfitornákat irányító ATP-nek lépnie kellene a versenynaptárral kapcsolatban” – sürgette Carlos Alcaraz a szezon során, majd hozzátette: „Nincsenek igazán olyan időszakaink, amikor rendesen tudnánk edzeni vagy pihenni.”
A nőknél a világranglista-második Iga Swiatek az, aki a leggyakrabban szólal fel a helyzet ellen: „Amikor ránézek a naptárra, az az érzésem, hogy sokkal túl sokat játszunk. A versenynaptár őrült. Nagyon megterhelő és nehéz.”
A MEGHOSSZABBÍTOTT MASTERS 1000-ES ÉS WTA 1000-ES VERSENYEK MINT A TÚLTELÍTETT NAPTÁR OKAI
Mindezek ellenére egy nyilvánvaló paradoxon alakul ki: a sok visszatérő panasz dacára a játékosok soha nem játszottak ennyi mérkőzést – beleértve azokat is, amelyek nem hivatalos tornák keretében zajlanak.
Az ATP/WTA-szezon január elejétől november közepéig tart, vagyis közel tizenegy hónapnyi versenyzésről van szó. Az elvileg négy-hat hetes holtszezonnak lehetőséget kellene adnia a sérülések kezelésére, a regenerációra, az erőnléti munkára, illetve arra, hogy a játékosok a következő idényre szóló játékelemeken dolgozzanak.
A valóságban ez a pihenőidő fokozatosan eltűnik, döntően a gálameccsek miatt. A játékosok – csakúgy, mint az év többi részében – ilyenkor is utaznak, de most néhány napos, versennyel összekötött fellépésekért, ami óhatatlanul csökkenti a pihenésre fordítható időt.
A Masters 1000-es és WTA 1000-es tornák tizenkét naposra hosszabbítása szintén erősítette a versenynaptár telítettségét. Madrid, Róma, Montréal/Toronto, Cincinnati vagy Sanghaj szinte Grand Slam-tornaként működik: a játékosok hosszabb ideig maradnak ugyanazon a helyszínen, és közel két héten át magas szintű terhelésnek vannak kitéve.
A NŐK JOBB HELYZETBEN VANNAK, MINT A FÉRFIAK?
Az ATP-naptárban Monte-Carló az egyetlen kiemelt torna, amelyet a játékosok büntetlenül kihagyhatnak: a másik nyolc Masters 1000-es tornán kötelező az indulás, különben pénzbírság jár – például az év végi bónusz 25%-os megvágása visszalépés esetén.
A női mezőny valamivel nagyobb mozgástérrel rendelkezik: Róma, Montréal/Toronto, Cincinnati nem kötelező, ahogy Doha és Dubai sem, amelyek egyhetes versenyek.
Összességében azonban a kép mindkét körverseny esetében ugyanaz: a tornák közötti szünetek elolvadnak, és előfordul, hogy a játékosok egy teljes hónapot töltenek távol az otthonuktól (Indian Wells–Miami márciusban, Madrid–Róma májusban, Montréal/Toronto–Cincinnati augusztusban), többnyire edzve, de végül csak néhány tétmeccset játszva.
KEVESEBB MECCS, DE SOKKAL FIZIKAISABB JÁTÉK
Paradox módon a mostani férfi éljátékosok kevesebb mérkőzést játszanak, mint Thomas Muster vagy Jevgenyij Kafelnyikov a 90-es években. Előbbi például 1995-ben 104 meccset vívott (abban az évben 12 címet nyert), utóbbi 1995-ben és 1996-ban is 105-öt, 2000-ben pedig 101-et.
Ezzel szemben egy mai top 10-es játékos 65–80 mérkőzés között játszik, a világelső pedig általában 70–85 között zár, ahogy Carlos Alcaraz 2025-ben (71 győzelem, 9 vereség). A fizikai intenzitás viszont felrobbant: lassabb pályák, hosszabb labdamenetek, fokozott médiaelvárások és a szinte egységesen magas színvonal mellett.
Ebben a közegben a decemberi gálák (2025-ben közel egy tucat) megsokszorozódása még látványosabban kiélezi a fáradtságról szóló diskurzus és a pályán való folyamatos jelenlét közötti ellentmondást.
AZ ÉV VÉGI GÁLÁK, EGY MEGKERÜLHETETLEN ÜZLETÁG
Miközben a játékosok egyre többet panaszkodnak a tarthatatlanná vált versenynaptárra, amely alig hagy valódi regenerációs időt, a gálameccsek megszaporodtak, és ma már valódi mini-eseményekként kezelik őket, amelyeket a rajongók és a média is szorosan követ.
Holott tíz–tizenöt évvel ezelőtt, amikor a Big 3 (Federer, Nadal, Djokovic) uralta a mezőnyt, a szezonvégi gálameccseket szinte meg lehetett számolni egy kezünkön.
A legjellegzetesebb a 2009-ben, Abu-Dzabiban életre hívott Mubadala World Tennis Championships maradt. Az egyszerű koncepció gyorsan megtalálta a közönségét: háromnapos gála, december végére vagy január elejére időzítve, egyfajta főpróba az Australian Open előtt.
A lebonyolítás (két negyeddöntő, két elődöntő, egy döntő – mindháromszettes meccsekkel) világos volt, a mezőny erőssége pedig gyakran egy hivatalos tornáéval vetekedett.
A győztesnek járó 250 000 dolláros csekknek köszönhetően az esemény komoly presztízst is szerzett. 2009 és 2022 között minden nagy sztár megfordult itt: Nadal öt, Djokovic négy alkalommal nyert. 2017-ben női versenyszámot is csatoltak hozzá, ami tovább erősítette ennek az immár kihagyhatatlan viadalnak a státuszát.
A látványosabb, jövedelmezőbb, ugyanakkor fizikailag kevésbé megterhelő események térnyerésével azonban a torna 2022-ben eltűnt a naptárból.
EGYRE CSÁBÍTÓBB NEVEK
Ma december már-már egy párhuzamos körversenyt idéz: az UTS (Ultimate Tennis Showdown) nagydöntője Londonban, a Miami Invitational, a Garden Cup New Yorkban, gálameccsek Indiában, Makaón, Dubajban vagy Kínában.
Ezeknek a viadaloknak a gyakran látványos elnevezései kifejezetten azt a célt szolgálják, hogy felkeltsék a figyelmet, és fenntartsák az érdeklődést még akkor is, amikor a rajongók a közel tizenegy hónapnyi tenisz után látszólag még mindig készek további adagot fogyasztani.
A programok a sztárok vonzerejére is ráépítenek: Carlos Alcaraz egy mini észak-amerikai turnésorozaton vesz részt, Aryna Szabalenka a Madison Square Gardenben rendezett gála főszereplője, míg Danyiil Medvegyev vagy Gaël Monfils Indiába utazik vegyescsapatos mérkőzésekre.
Néhány esemény egészen januárig nyúlik, mint például a Dél-Koreában rendezett gála, közvetlenül az Australian Open előtt, amely Carlos Alcaraz és Jannik Sinner párharcát kínálja.
A szervezők receptje tehát egyszerű: teljes szabadság az időpontok tekintetében, rövid formátumok, nagy megtérülés. A sztárokat az ATP és a WTA kötöttségei nélkül lehet leszerződtetni, miközben ők olyan fellépési díjakhoz jutnak, amelyek olykor felérnek egy hivatalos torna pénzdíjaival, jóval kisebb erőfeszítésért cserébe.
„AZ UTS-TORNÁK JÓL FIZETNEK, EZÉRT NAGYON VERSENYKÉPESEK”
A Patrick Mouratoglou által 2020-ban életre hívott UTS minden évben különösen vonzó pénzdíjakat kínál a decemberben, Londonban megrendezett döntő hétvégéjén. A teljes díjalap 1,6 millió euró, a győztes akár 500 000 eurót is megnyerhet.
A koncepció elsősorban a show-ra épít, azonnali intenzitást keresve a hosszú mérkőzések helyett. A játékosok nyolcperces negyedekben játszanak – három megnyert negyed elég a győzelemhez –, egyetlen adogatással, bizonyos pontok tripla értékkel, labdamenetek közötti szünetek nélkül.
Ez a modell magas tempót biztosít anélkül, hogy egy klasszikus meccs fizikai erőfeszítését követelné meg, és például Alex de Minaurt is meggyőzte a részvételről:
„Izgalmas és más, új szemléletet ad ahhoz, hogyan játsszunk meg egy-egy pontot. Az UTS-tornák jól fizetnek, ezért nagyon versenyképesek. Mindannyian próbáljuk megszerezni azt a nagy csekket a hét végén, ez mindenkit motivál.”
Ma a gálameccsek már nem csupán apró zárójelként illeszkednek a holtszezon közepébe. Egyszerre jelentenek plusz bevételi forrást, kísérleti terepet az új, rövidebb és látványosabb formátumok számára, valamint bemutatóplatformot a játékosoknak egy olyan időszakban, amikor az idénynek elvileg a pihenésnek kellene teret engednie.
A tenisz az évek során lassan egy olyan holtszezon felé sodródik, amely sokkal inkább kereskedelmi kiaknázási időszaknak tűnik, mintsem valódi pihenőnek.
December – amelyet korábban a levegővétel ritka hónapjának tartottak, amikor a tenisz háttérbe szorult – ma a gálák, kísérleti formátumok és show-orientált események túlzsúfolt időszaka.
A kérdés így már az: a tenisz világszövetségeinek védeniük kell-e a holtszezont, vagy szabad utat engednek ezeknek az eseményeknek, amelyek tizenegy hónapnyi intenzív versenyzés után nyomulnak be a naptárba?
„A TENISZ MEGÉRDEMEL EGY VALÓDI HOLTSZEZONT”
Egyes játékosok számára a válasz egyértelmű. A háromszoros Grand Slam-döntős Alexander Zverev így fogalmazott: „Az az érzésünk, hogy egyre többet játszunk, és a versenynaptár sűrűbb, mint valaha. A tenisz megérdemel egy igazi holtszezont.”
A top 30-as Tallon Griekspoor inkább óvatos: „Általában igyekszem nem túl sok gálameccset játszani, mert nincs sok időnk a pihenésre.”
Valódi leállásról beszélnek tehát, nem pedig négy-hat hétről, amelyeket folyamatosan szétforgácsolnak a pluszvállalások. A paradoxon azonban óriási: akik tarthatatlan versenynaptárról beszélnek, sokszor ugyanazok, akiknek a neve a gálák plakátjain visszaköszön.
„NAGYON MÁSFÉLE, CSAK EGYSZERŰEN JÓ TENISZEZNI”
A legkirívóbb példa Carlos Alcaraz, aki gyakran kényszerül magyarázkodni a sajtó előtt a versenynaptárra vonatkozó panaszai és a különböző gálákon való részvétele miatt:
„A gálák mások, mint a hivatalos tornák. Azokon a versenyeken 15–16 napon át kell végig koncentráltnak maradni, és folyamatos fizikai erőfeszítést nyújtani. Itt csak egyszerűen jó teniszezni egy-két napig.”
Ezek az érvek ellenére a holtszezon egyre inkább mítosszá válik: a regenerációra és felkészülésre fordítható idő csökken, mivel a játékosok a gyakorlópályák helyett gálákon töltenek napokat.
Egy, az NBA-hez hasonlóan hosszú pihenőidő (közel négy hónapnyi szünet, felkészülés vagy regeneráció) elképzelése alapjaiban kényszerítené átalakításra a versenynaptárt: tornák kikerülésével, jól ismert események időpontjainak módosításával.
Az ATP fokozatosan csökkenti az ATP 250-es tornák számát (2015 és 2025 között 38-ról 29-re, a jövőben pedig 10-ig tervezik redukálni), de ez az átalakítás inkább finomhangolás, hogy a legjobb játékosok inkább a legnagyobb tornákat részesítsék előnyben. A lépésnek semmi köze ahhoz a gáladömpinghez, amely egyre inkább felfalja a holtszezont.
A KÖZÖS HANG HIÁNYA
A másik alapvető akadály a rendszer szívében keresendő: a játékosok státusza. A futballistákkal vagy kosárlabdázókkal ellentétben nem klubokhoz vagy ligákhoz tartoznak. Saját maguk főnökei, szabadon vállalhatnak fellépéseket bárhol.
Az ATP-elnök Andrea Gaudenzi így foglalta össze a helyzetet: „A játékosaink szabadon dönthetnek a saját versenynaptárukról. Néhányan úgy döntenek, hogy gálameccseket játszanak. Le lehet rövidíteni a szezont? Igen, de ők is dönthetnek úgy, hogy kevesebb gálán játszanak, és több időt töltenek pihenéssel.”
Ez a mondat jól rámutat a probléma lényegére: a szövetségeknek nincsenek jogi eszközeik sem a gálák korlátozására, sem kötelező pihenőidő elrendelésére.
Hogyan is kérhetnék tehát a játékosokat, hogy mondjanak le azokról a rendkívül jövedelmező eseményekről, ahol olykor egyetlen hétvége alatt annyit keresnek, mint egyes tornákon több lejátszott meccsel?
MEGOSZLANAK A VÉLEMÉNYEK, ÁTALAKULÓBAN A MODELL
Még a játékosok közös hangjaként reményt keltő PTPA (Professional Tennis Players Association) sem tud mindenkit egy platformra hozni.
Az éljátékosok szeretnék maximalizálni bevételeiket és láthatóságukat, a top 100-on kívüli teniszezőknek plusz bevételi forrásokra van szükségük, az intézmények a saját naptárukat akarják védeni, a magánpromóterek pedig kihasználják, hogy a holtszezont nem szabályozzák szigorú keretek.
Az eredmény: mindenki más irányba húz, és egyetlen egyértelmű megoldás sem körvonalazódik.
A tenisz így egy olyan paradoxonnal szembesül, amely jelenleg mindenkinek kedvez, hosszú távon viszont a játékosok sérülékenységét növelheti, és a versenynaptár átláthatóságát homályosíthatja el. Hosszú szezon, valójában nem létező pihenő, egyre több gála: a rendszer úgy alakul át, hogy közben még nem született róla valódi, lezárt vita.
HOLTSZEZON ÉS GÁLÁK KÖZÖTT – ÚJ EGYENSÚLYT KELL TALÁLNI
A decemberi gálák térnyerése ma már alapjaiban veti fel a kérdést: van-e még valódi helye a holtszezonnak a teniszben. Eredetileg pihenőidőnek szánták, ám fokozatosan összezsugorodik a nehezen szabályozható, magánszervezésű események hatására, mivel a játékosok szabadon állíthatják össze programjukat.
A hosszabb pihenő gondolata és egy olyan modell között, amelyben a gálákat szorosabban szabályoznák, egyelőre nincs döntés. A holtszezon jövője attól függ, hogy a szövetségek mennyire lesznek képesek összehangolni a regeneráció, a gazdasági kényszerek és a látvány fejlődésének igényeit.
A holnap tenisze laboratóriuma: van-e jövője a Next Gen Mastersnek? 
Tenisz: kevéssé ismert igazságok az előszezonról – pihenés, stressz és fizikai túlélés között 
Mi lenne, ha a tenisz elveszítené a lelkét? A robotizált játékvezetés esete a hagyomány és az elgépiesedett modernitás között 
Témák – Szaúd-Arábia, sérülések, háború és üzlet: a tenisz lebilincselő hátterét tárja fel a TennisTemple