„6 napot töltöttem intenzív osztályon, ha nem lettem volna fiatal, nem tudom, életben maradtam volna-e” – Dzumhur a hasnyálmirigy-gyulladásáról beszél

© AFP

Clément Gehl

le 10/08/2025 à 14h12

3 min to read

Cincinnati Dzumhur

Ezen a vasárnap Cincinnatiban Damir Dzumhur másodszor fogja megmérkőzni a szezonban a spanyol Carlos Alcarazzal.

Az ATP-nek a bosnyák teniszező visszaemlékezett élete egyik legsötétebb pillanatára: „A 2022-es Roland Garros utáni időszak valószínűleg életem legrosszabb időszaka volt.

Ha nem lettem volna fiatal és egészséges, nem tudom, életben maradtam volna-e. Minden a párizsi selejtezők első fordulójában Fernando Verdasco elleni vereségem után kezdődött.

Erős gyomorfájdalmaim voltak, és miután orvost kerestem fel, kórházba kerültem. Akut hasnyálmirigy-gyulladást diagnosztizáltak nálam, és gyorsan intenzív osztályra szállítottak, ahol hat napot töltöttem.

A napok hosszúak voltak, különösen az elején. A fájdalom elviselhetetlen volt, így erős fájdalomcsillapító nélkül nem tudtam aludni.

Az éjszakák végtelenül hosszúnak tűntek, és úgy éreztem, mintha az idő megállt volna.

Az orvosok soha nem tudták megállapítani, hogyan kaptam el ezt a betegséget. Sajnos hirtelen történt.

Lehetséges, de az esély nagyon kicsi egy egészséges embernél, aki nem eszik nagyon rosszul és nem iszik sokat.

A 30. születésnapomat egy francia kórházban töltöttem, családom nélkül, és a tenisz távol állt a gondolataimtól. Fiam, Luka az előző októberben született, és ahelyett, hogy vele töltöttem volna az időt, egy külföldi kórház ágyában feküdtem, nem tudva, mit hoz a jövő.

Belgrádba kértem az átszállításomat, mert találtunk egy nagyon jó orvost, akiről sokat jókat hallottunk, és közelebb akartam kerülni a családomhoz.

A párizsi orvosok ellenezték, mert azt mondták, nem vagyok olyan állapotban, hogy bárhová is utazzak. Nem értettem a helyzetem súlyosságát.

Ezek az orvosok mentették meg az életemet; csak hálát adhatok nekik. De ilyen nehéz időkben rengeteg gondolat jár az ember fejében, és kétségbeesetten vágyik a szerettei közé.

A legnagyobb vágyam az volt, hogy hazamehessek.

Több mint 20 nap után elhagyhattam a kórházat, és elkezdődött a felépülés. Az orvosok szerint az állapotom meglehetősen gyorsan javult. Számomra ez nagyon lassúnak tűnt. 11 kilót fogytam, és a kórházból való távozáskor már csak 55 kiló voltam.

Akkor még nem gondoltam a teniszre, és nem tudtam, hogyan fogok visszatérni. Még azt sem tudtam, hogy egyáltalán visszatérek-e.

A teniszezők annyira hozzászoktak, hogy a mérkőzéseikre és az eredményeikre koncentrálnak, de én egyszerűen boldog voltam, hogy élek.

Amint jobban éreztem magam és visszanyertem egy kis súlyomat, arra gondoltam, jó lenne újra edzeni és versenyezni. Ez a véremben van: imádom a versengést, és mindent megteszek a győzelemért.”