A jövő bajnokainak képzése: a francia állami modell visszaszorulása a magánakadémiákkal szemben
Sokáig Franciaország testesítette meg a központosított, állami utánpótlásképzés egyik utolsó bástyáját a világtendiszben.
Egy strukturált, centralizált rendszert, amelynek célja az volt, hogy az ország tehetségeit az első labdamenetektől egészen az élvonalig felkutassa, képezze és kísérje.
Ahogy azonban a sport egyre inkább globalizálódott, egy másik modell – a magánakadémiáké, amelyek az Egyesült Államokban születtek, majd elterjedtek Európában és a Közel-Keleten – egyre több fiatal játékos számára vált elsődleges opcióvá.
A francia modell: 50 év feszültség a szövetség, az akadémiák és a családok között
Ez az összeállítás a francia rendszer sajátos fejlődését elemzi, globális perspektívába helyezve azt.
Franciaország ugyanis erős szövetségi örökségével egyedülálló megfigyelési terep: egy olyan országé, ahol az elit edzése szinte soha nem került magánkézbe – egészen addig, amíg a teljes díszlet át nem rendeződött.
Ennek az átalakulásnak a megértése egyben ötven év története a közintézmények, a magánszereplők és a teljesítményt kereső családok közötti feszültségekről.
1960–1970: A szövetségi modell kezdetei, az állam felépíti a vázat
Az 1960-as évek végén Franciaország még keresi az útját a sportképzés terén. Az országban erős az a meggyőződés, hogy az államnak kell megszerveznie, finanszíroznia és egységesítenie az élsporthoz való hozzáférést.
A FFT ebbe az általános irányba illeszkedik – más francia szövetségekhez hasonlóan –, amikor elindítja az első, strukturált országos edzőtáborokat és kísérleti központokat.
Ezek a még kezdetleges létesítmények a fiatal reménységeket a szövetség által megbízott edzők köré szervezik, olykor rögtönzött bentlakásos rendszerrel, partnerkluboknál.
Nem szabad elfelejteni, hogy ekkor az INSEP – amely később a francia elitképzés egyik pillérévé válik – modern formájában még nem létezett. Hivatalosan csak 1975-ben jön létre. Addig a modell széttöredezett, valódi, központosított kampusz nélkül.
Mégis megszilárdul egy erős elképzelés: a képzésnek állami, országos és vertikálisan szervezett rendszernek kell lennie. Ebben a logikában a szövetség minden ambíció kötelező átjárója.
1970–1980: Az amerikai hullám és egy magánellenmodell születése
Ugyanekkor, az Atlanti-óceán túlpartján csendes forradalom veszi kezdetét.
Az Egyesült Államokban megjelennek az első magán teniszakadémiák, vállalkozó szellemű edzők kezdeményezései, akik szeretnének függetlenedni az állami struktúráktól.
A leghíresebb közülük 1978-ban alapul Bradentonban, Floridában: Nick Bollettieri akadémiája, amelyből később az IMG Academy lesz.
Nick Bollettieri (1931–2022), a legendás amerikai edző, teljes szakítást hirdet az európai szövetségi modellel.
Intenzív edzések, állandó versengés, személyre szabott követés, különféle szakemberek jelenléte… és a fiatal játékosok köré szőtt, addig nem látott történetmesélés. Ez a „laboratórium” elsősorban vállalkozásként tekint magára, nem sportintézményként.
Európában ezt a modellt eleinte egzotikus különcségként, szinte amerikai hóbortként fogják fel. Mégis egy teljesen új paradigmát vezet be: magán, kereskedelmi, nemzetközi képzést, amely szabadon alakítja saját pedagógiai irányát.
1980–1990: A szövetségi európai modell aranykora
Miközben Bollettieri egyre nagyobb ismertségre tesz szert, Európa, és különösen Franciaország, megszilárdítja a maga modelljét. Az 1980-as évek a szövetségi központok fénykorát jelentik.
Speciális struktúrák jönnek létre: „pôles France”, „pôles Espoirs”, regionális központok, és természetesen az INSEP, amely gyorsan a központosított állami sportkiválóság jelképévé válik.
Az elért sikerek igazolják a módszert. Számos meghatározó francia játékos – például Yannick Noah, Henri Leconte és Guy Forget – a szövetségi környezetben fejlődik, még ha némelyikük pályája részben a FFT szigorú keretein kívül is folytatódik.
Az uralkodó narratíva egyértelmű: a francia élvonalbeli játékos a szövetségi rendszerben születik és épül fel. Ekkor az amerikai akadémiák, bármilyen lenyűgözőek is, távoli világnak számítanak.
1990–2000: A globalizáció felborítja a határokat és megnyitja az akadémiák kapuit
Az 1990-es évek a tenisz globalizálódásának időszaka. A versenyzés és az utazások felerősödnek, az utánpótlás-sorozatok nemzetközivé válnak, a családok pedig elkezdik összehasonlítani az egyes országok képzési módszereit.
Az Egyesült Államok olyan infrastruktúrát és sportéletmódot kínál, amely gyökeresen eltér az európaitól. Ezzel párhuzamosan Spanyolország is létrehozza saját magánközpontjait Barcelonában, Valenciában vagy Mallorcán, amelyek az állóképességi munkára és a salakpályára specializálódnak.
A magánakadémiák a karrier felgyorsítóivá válnak. Az Egyesült Államokban az IMG továbbra is fogadja és kíséri leendő bajnokok pályáját.
Jim Courier, Andre Agassi, Monica Seles vagy Maria Sarapova – utóbbi tinédzserként érkezik Bradentonba a 2000-es évek elején.
Spanyolországban a rugalmasabb, intenzív gyakorlást előnyben részesítő magánstruktúrák a skandináv és észak-európai fiatalokat is vonzzák, akiket a klíma és a technikai szigor csábít.
Fontos azonban árnyalni a képet: az európai játékosok túlnyomó többsége továbbra is a nemzeti szövetségekben vagy a hagyományos klubokban nevelkedik. De az a gondolat, hogy létezik egy rivális modell, amely működik is, lassan beépül a köztudatba.
2005–2015: Világméretű robbanás és az akadémiák átalakulása nemzetközi márkákká
A 2000-es évek közepétől az akadémiák szintet lépnek. Már nem pusztán edzőhelyek, hanem világmárkák, gyakran vállalatként strukturálva.
Ambiciózus marketing, luxus-infrastruktúrák, nemzetközi bentlakásos rendszer, mentális felkészítés, videóelemzés, csúcsmodern fitnesztermek: annyira professzionalizálódnak, hogy a szövetségi képzéssel is versenyre kelnek a saját terepén.
Számos nagy projekt indul vagy fejlődik tovább: a Mouratoglou Academy, amelyet Patrick Mouratoglou és Bob Brett alapít 1996-ban a párizsi régióban, majd 2011-ben Sophia-Antipolisba (Côte d’Azur) költözik.
A mallorcai Rafa Nadal Academy, amelyet a legenda Rafael Nadal hoz létre; hivatalos megnyitása 2016-ban történik, de a projektet már jóval korábban elindítja a Nadal-család.
És ne feledkezzünk meg a francia központok felemelkedéséről sem, mint például a French Touch Academy-ről, amelyet Charles Auffray hoz létre a cap d’agdei (Hérault) létesítményben 2018-tól.
Végül bizonyos akadémiák a Közel-Keleten vagy Ázsiában is megtelepednek, nemzetközi magánfinanszírozással a hátuk mögött.
2015–2020: Megreped a monopólium, a bizalom máshová vándorol
Ahogy a magánszektor egyre professzionálisabbá válik, a szövetségi struktúrák mintha egy régi modellben ragadnának.
Megváltozik a családok és a játékosok hangja. A szövetségeket adminisztratív merevséggel, elavult létesítményekkel és olykor átláthatatlan válogatási rendszerekkel vádolják.
Ezzel szemben a magánakadémiák az egyénre szabott megközelítést, a sokféle edzői profilt, a nemzetközi nyitottságot és a mentális kíséretet hangsúlyozzák. A fiatal tehetségek döntéseiben jól érzékelhető az elmozdulás.
Emblematikus példa a francia Gabriel Debru esete: miután 2022-ben megnyeri a Roland Garros junior versenyét, 2023 végén – a szövetséggel közös megegyezéssel – elhagyja a FFT-t, hogy csatlakozzon az olaszországi Piatti Tennis Centerhez, amelyet az egyik legelismertebb európai magánedző, Riccardo Piatti vezet.
Az efféle átigazolás egykor ritkaságnak számított, mára gyakori. Azóta a fiatal játékos az ATP-körforgást maga mögött hagyva az amerikai egyetemi cirkuitot járja, miután beiratkozott a Champaign-Urbana kampuszra (Illinois-i Egyetem).
Sinner, Rune, Alcaraz, Gauff… mindannyian magánakadémiákon is megfordultak
Gabriel Debru persze nem az egyetlen. A jelenlegi mezőnyben számos bajnok választotta a magánutakat.
Holger Rune (Mouratoglou Academy, 13 évesen), Jannik Sinner (Piatti Tennis Center, 13 évesen), Coco Gauff (Mouratoglou Academy, 10 évesen), Stefanos Tsitsipas (Mouratoglou Academy, 17 évesen), Alexandra Eala (Rafa Nadal Academy, 13 évesen) vagy Carlos Alcaraz (Ferrero Tennis Academy, 15 évesen) mind kiváló példák.
Ez a döntés, amely évekkel ezelőtt még marginálisnak számított, ma már egyre inkább „királyi út” a tehetséges fiatalok számára.
2020–2024: A magánmodell uralja az élvonalat – azok számára, akik megengedhetik maguknak
Napjainkban a felsőkategóriás magánakadémiák évente 50 000 és 90 000 euró közötti díjat számítanak fel.
Például az IMG Academy (kb. 70 000 €/év, szállással kb. 90 000 €/év) és az Evert Tennis Academy (szállással több mint 50 000 €/év) az Egyesült Államokban.
De ugyanígy a Rafa Nadal Academy (kb. 56 000 €/év) és a Mouratoglou Academy (kb. 40 000 €/év) Európában.
Az utazási költségekkel együtt az éves összeg könnyedén meghaladhatja a 75 000 eurót, sőt a 100 000 euró közelébe is érhet.
És bár sok család számára ez az anyagi teher elérhetetlen, azoknak, akik megengedhetik maguknak, ezek az akadémiák olyan környezetet kínálnak, amellyel nehéz versenyezni: nemzetközi versenynaptár, magas szintű edzőpartnerek, multidiszciplináris stáb, a versenykörforgás kultúrájába való teljes beágyazódás.
Lassan azonban mintha két világra szakadna a sportpálya: a tehetségek felkutatása – amelyet még nagyrészt a szövetségi rendszerek végeznek –, és az elitképzés, amelyet egyre inkább a magánszektor sajátít ki.
Ebben a felállásban a puszta tehetség már nem elég. A finanszírozás, a kapcsolatrendszer, a képesség, hogy valaki bekerüljön egy „prémium” struktúrába, döntő elemévé válik a karriernek.
Holger Rune például a Patrick Mouratoglou által alapított ChampSeed Alapítvány támogatásával tudott a Mouratoglou Academy-n belül készülni.
Ma: kettős rendszer, de alig van együttműködés
A világtensz ma már két, párhuzamosan futó pálya szerint működik. Az egyik oldalon a szövetségi rendszer, amely megőrzi történelmi küldetését: a tehetségkutatást és a tömeges képzést. A másik oldalon a magánszektor, amely az elitképzésre, az individualizálásra és a nemzetközi pályákra koncentrál.
Ez a két világ kiegészíthetné egymást; a gyakorlatban inkább egymás mellett léteznek, többnyire tudomást sem véve a másikról, mindkettő a maga legitimitását, hatékonyságát és filozófiáját hangoztatja – jóllehet több szövetségi elnök, köztük a francia Gilles Moretton is együttműködési szándékot jelentett be.
„Felvettem a kapcsolatot az összes akadémiával, a FFT teljes csapatával együtt” – részletezte. „Kiemelném a magánszektorban végzett minőségi munkát, és ideje lenne, hogy ne fordítsunk hátat neki, ne rekesszük ki.
Létrehozzuk ezt a köz- és magánszféra közötti szövetséget, olyan edzésválasztási és edzéshelyszín-opciókkal, amelyek minden fiatal számára testre szabottak lesznek; nekik fogunk személyre szabott megoldásokat kínálni” – nyilatkozta 2021-ben az RMC Sportnak.
A központi kérdés továbbra is ugyanaz: egy olyan sportágban, ahol a képzés privatizálódik és a költségek elszállnak, az élvonalhoz való hozzáférés pénzügyi kiváltság maradjon? Vagy a szövetségek képesek lesznek-e újrafogalmazni szerepüket, és újra valódi társadalmi felemelkedési csatornává válni?
Az elmúlt ötven év története világos tendenciát mutat: a monopólium megszűnt, és a verseny immár a képzés kulisszái mögött is zajlik.
Amikor a teniszsztárok pályát váltanak: Noahtól, az énekestől Safinig, a képviselőig – egy másik meccs, az újrakezdésé 
A holnap tenisze laboratóriuma: van-e jövője a Next Gen Mastersnek? 
Tenisz: kevéssé ismert igazságok az előszezonról – pihenés, stressz és fizikai túlélés között 
Mi lenne, ha a tenisz elveszítené a lelkét? A robotizált játékvezetés esete a hagyomány és az elgépiesedett modernitás között