Davis-kupa: reformok, kritikák és nemzeti kultúra kereszttüzében
A Davis-kupa, ez a legendás teniszverseny, amelyet 1900-ban hoztak létre, létezésének első négy évében csak az Egyesült Államok és Nagy-Britannia válogatottját állította szembe egymással. Idővel fokozatosan megnyílt más nemzetek előtt is: előbb Belgium, Franciaország, az Osztrák–Magyar Monarchia és az Ausztralázsia (Ausztrália és Új-Zéland közös csapata) csatlakozhattak.
Az évtizedek során több változáson is átesett, a nyolcvanas években létrejött a Világcsoport, ma pedig már 159 ország vehet részt a sorozatban.
A 2010-es évektől azonban a verseny komoly felforduláson megy keresztül. A nagy játékosok egyre gyakrabban fordítanak hátat neki, nem haboznak kihagyni a sorozatot, hogy az egyéni karrierjükre koncentráljanak – egy így is rendkívül zsúfolt versenynaptárban.
Reform, amely komoly vitákat szül
Reformjavaslatok sora látott napvilágot, míg 2019-re kialakult az új formátum: megszűntek az öt szettes meccsek, és az év végén, semleges helyszínen, egyhetes időszakban rendezik a döntő tornát.
Ez az átalakítás azonban korántsem nyerte el a teniszvilág minden szereplőjének tetszését, különösen nem azoknak az országoknak a képviselőiét, amelyeknek szép hagyományaik vannak ebben a versenyben.
Yannick Noah, a francia Davis-kupa-válogatott kapitánya 2018-ban – amikor megszavazták a reformot – így nyilatkozott: „Ez az intézkedés túl radikális, és véleményem szerint meg fogja ölni a Davis-kupa lelkét és lényegét.
„A pénz dönt”
Számomra ez egy kicsit cirkusszá fog válni. A vezetők kénytelenek voltak radikális döntést hozni, mert egyes játékosok elfelejtették a Davis-kupa történelmét. Ha az első számú játékosunk azt mondja, hogy a Davis-kupa a prioritása, ez az a szellem, amely lehetővé tette volna, hogy a sorozat megmaradjon olyannak, amilyen volt.
Attól a pillanattól kezdve, hogy bizonyos játékosok inkább bemutatókon vagy jobban fizető versenyeken akarnak indulni, ez az ő választásuk. A Davis-kupa ennek issza meg a levét. A pénz dönt.”
De bár ezek a változások a teniszvilág szereplőinek többsége számára fájdalmasak, a Davis-kupa kultúrája tovább él: a volt játékosok számára szép emlékeket jelent, a mostaniakban pedig megvan az akarat, hogy fenntartsák a szeretetet e csapatverseny iránt, amely ennyire különleges egy alapvetően egyéni sportágban.
A DAVIS-KUPA, MINT A NEMZETI BÜSZKESÉG HORDOZÓJA
Egy élsportoló számára az, hogy hazáját képviselheti, nagyon gyakran hatalmas megtiszteltetés. A teniszen belül ez egyben annak a visszaigazolása is, hogy a Szövetség által belé vetett remények nem voltak hiábavalók.
Egy játékos a Davis-kupában azért is képes túlszárnyalni önmagát, mert erkölcsi tartozást érez az országa felé.
Pályafutásuk legelső éveitől kezdve sokan élvezhették szövetségük nagyon is kézzelfogható támogatását: pénzügyi segítséget a junior versenyekre való utazáshoz, modern létesítmények használatát, szövetségi edzőket, edzőtáborokat, orvosi kíséretet… Mindez jelentős befektetés, amely nagyban hozzájárult ahhoz, hogy profi játékossá váljanak.
Cserébe a Davis-kupa kiváltságos pillanattá válik, amikor visszaadhatnak valamit annak a nemzetnek, amely támogatta őket. Egyesek számára a hazai színekben való játék annak a pályának a megünneplése, hogy köszönetet mondjanak azoknak, akik hittek bennük, és megvédjék azt a rendszert, amely lehetővé tette számukra, hogy elérjék az elit szintet.
Csapatszellem egy egyéni sportágban
A Davis-kupa olyan érzelmeket ad, amelyekkel a játékos nem találkozik a hagyományos tornákon. John Millman, aki 2018-ban az US Openen legyőzte Roger Federert, bejutott a negyeddöntőbe és ott Novak Djokoviccsal találkozott, mégis inkább a Davis-kupás emlékeit emelte ki karrierje legkedvesebb pillanataiként.
2025 januárjában a TennisTemple-nek adott exkluzív interjúban így fogalmazott: „Még ha nagyon különleges emlék is volt Roger legyőzése a 2018-as US Open negyedik fordulójában, számomra a legkülönlegesebb pillanatok valójában azok, amikor képviselhettem a hazámat. Kétszer is volt szerencsém olimpián részt venni, Rióban és Tokióban. Imádtam ezeket a pillanatokat, és ugyanígy a Davis-kupát is.
„Jobban kedveltem azokat a pillanatokat, amikor a hazámat képviselhettem”
Óriási megtiszteltetés és öröm volt a csapat tagjának lenni. Az, hogy egy olyan bálvány, mint Lleyton Hewitt volt a kapitányunk, rendkívül különleges volt számomra. És tényleg szoros kötelék alakul ki az ausztrál teniszezők között ezekben a hetekben. Számomra talán azok a legkülönlegesebb pillanatok, amikor képviselhettem az országot, de nyilvánvaló, hogy Roger legyőzése az US Openen hatalmas teljesítmény volt, hiszen minden idők egyik legnagyobb játékosáról van szó, egy ennyire fontos színtéren. Nagyon izgalmas pillanat volt számomra, de jobban szerettem azokat a meccseket, amikor a hazámat képviseltem.
És azt gondolom, ez különleges az ausztrál teniszezők esetében: valóban nagyon támaszkodunk a többi ausztrál játékossal kialakított kapcsolatokra. Ahogy már mondtam, annyi időt töltünk távol az otthonunktól, hogy nagyon közel kerülünk egymáshoz. Ezért aztán olyan csapatban találjuk magunkat, amelyben olyan játékosok vannak, akikkel rendkívül szoros kötelék fűz össze bennünket.”
„A Davis-kupa mindent jelent számomra”
Ahogy Millman is hangsúlyozza, a Davis-kupa nagyon különleges helyet foglal el az ausztrálok szívében. Alex de Minaur szintén különösen kedveli ezt a sorozatot, a bal mellizma fölött a 109-es számot tetováltatta magára. Ez a szám nagyon sajátos jelentéssel bír számára, hiszen ő a 109. ausztrál játékos, aki hazáját képviselhette a Davis-kupában. 2019-ben, a L’Équipe által idézett szavaiban így fogalmazott: „Ez az egyetlen tetoválás, amelyet egész életemben hordani fogok. A Davis-kupa mindent jelent számomra, ezért tetováltattam közvetlenül a szívem fölé.”
Körülbelül 27 milliós lakossága ellenére Ausztrália 28 alkalommal nyerte meg a Davis-kupát. Ez az ország rengeteg kiváló teniszezőt adott a világnak, mint például Rod Laver, Roy Emerson vagy újabban Lleyton Hewitt.
Az ausztrál játékosok között gyakran különösen erős kötelék alakul ki, ami nagyrészt országuk földrajzi helyzetének is köszönhető, ahogy azt Millman elmagyarázta. Ausztrália elszigetelt a teniszvilág többi részétől, a fontosabb tornák szinte mindegyikét több tucat órányi repülőútra rendezik az otthonuktól.
Már a junior kategóriákban együtt utaznak, ugyanazokat a végtelen repülőutakat, távoli túrákat és hosszú alkalmazkodási időszakokat élik át. Ez a helyzet természetes szolidaritást teremt: összetartanak, támogatják egymást, és szoros magot alkotnak, hogy együtt nézzenek szembe a távolsággal. Ez a bajtársiasság valódi csoportkultúrát alakít ki, amely aztán a Davis-kupában is visszaköszön, ahol az ausztrálok gyakran többnek tűnnek, mint egyszerű csapat.
A francia örökség a reformmal szemben
Franciaországban is nagyon erős a Davis-kupa kultúrája. A játékosok hozzá vannak szokva a csapatversenyekhez, különösen az interklub-találkozók révén. A 2001-es, Melbourne-ben aratott győzelem a Lleyton Hewitt vezette Ausztrália ellen még mindig élénken él sok teniszrajongó francia emlékezetében. Az akkori csapat tagja, Arnaud Clément így emlékezett vissza: „A melbourne-i este a 2001-es győzelmünk után pályafutásom legszebb sportélménye marad.”
A 2018-ban megszavazott Davis-kupa-reform akkoriban szintén heves bírálatok kereszttüzében állt.
Ennek ellenére az akkori francia teniszszövetségi elnök, Bernard Giudicelli támogatta a reformot. Szerinte visszalépésre nincs lehetőség, és a jelenlegi formátum sikeres.
STEVE DARCIS, A DAVIS-KUPA HŐSE: AMIKOR A ZÁSZLÓ MEGSOKSZOROZTA A TENISZÉT
Steve Darcis, a belga Davis-kupa-válogatott jelenlegi kapitánya egyéniben leginkább Rafael Nadal 2013-as wimbledoni legyőzése miatt vált ismertté, de a Davis-kupában nyújtott teljesítményei miatt is. A belga játékos különös vonzalmat érzett ez iránt a verseny iránt aktív pályafutása során, amikor a párharcokat még oda-visszavágós, hazai/pályaválasztói rendszerben rendezték.
Darcis döntő fontosságú volt a mindent eldöntő meccseken
Különösen azokat a meccseket szerette, amelyek 2–2-es állásnál döntöttek, amikor a két csapat második számú játékosa csapott össze a győzelmet jelentő döntő pontért. Egészen a Lucas Pouille elleni vereségéig, amely a franciák 2017-es diadalánál következett be, 5–0-s mérleget tudhatott magáénak ezekben a mindent eldöntő találkozókban.
Összességében 22 mérkőzést nyert és 12-t veszített. Talán legszebb győzelme Alexander Zverev ellen született 2017-ben, a frankfurti fedett pályákon. A belga 2–6, 6–4, 6–4, 7–6-ra győzött, és óriási szerepet játszott abban, hogy Belgium abban az évben bejutott a döntőbe.
A Davis-kupa kultúrája
Miután legyőzte Zverevet, aki akkor a világranglista 22. helyén állt, Darcis kiemelte a Davis-kupa sajátosságát: „A nagy különbség az volt, hogy nekünk csapatunk volt, míg Németországnak csak egyéniségei.
Igaz, hogy a tapasztalat nagyon sokat segített. Alexander Zverev egyszer Top 5-játékos lesz, de még meg kell tanulnia, mit jelent Davis-kupát játszani.”
Az új formátumot habozás nélkül bírálja
A belga válogatott jelenlegi kapitányaként Darcis most már a saját játékosainak adja tovább ezt a csapatverseny-kultúrát, jóllehet a Davis-kupa jelenlegi formátuma kifejezetten nem tetszik neki, és nem is habozott bírálni azt a 2025-ös Final 8 egyik sajtótájékoztatóján.
„Számomra a Davis-kupa már nem is igazán létezik, szerintem a formátum egyszerűen förtelmes.”
EGY ÖRÖK VERSENY SZELLEMÉNEK MEGŐRZÉSE
A közelmúltbeli vitákon és az identitását felforgató átalakításokon túl a Davis-kupa továbbra is egyedülálló verseny a tenisz világában. Több mint százéves múltra épül, olyan játékosgenerációkra, amelyek abban a reményben nőttek fel, hogy egyszer hazájuk színeiben léphetnek pályára, és olyan érzelmekre, amelyeket az egyéni versenynaptár soha nem tud teljesen visszaadni.
Legyen szó arról az érzésről, hogy visszaadunk valamit az országnak, amely annyit adott nekünk, az egyéni sportágon belül megjelenő csapaterőről, vagy arról a már-már testvéri kötelékről, amelyet bizonyos nemzetek – mint Ausztrália – képesek kialakítani, a Davis-kupa továbbra is egyedülálló pillanatokat szül. Olyan játékosok teljesítményei, mint Steve Darcis, Alex de Minaur vagy a 2001-es melbourne-i francia hősök, arról tanúskodnak, hogy ez a láng még mindig ég, még akkor is, ha a formátum folyamatosan változik.
Amíg lesznek játékosok, akik megtiszteltetésnek és felelősségnek tekintik a válogatott mezt, amíg a szurkolók továbbra is magukra ismernek ezekben a nemzeti küzdelmekben, a Davis-kupa szelleme életben marad. Talán megváltozott az arca, de aligha vesztette el teljesen a lelkét.
A holnap tenisze laboratóriuma: van-e jövője a Next Gen Mastersnek? 
Tenisz: kevéssé ismert igazságok az előszezonról – pihenés, stressz és fizikai túlélés között 
Mi lenne, ha a tenisz elveszítené a lelkét? A robotizált játékvezetés esete a hagyomány és az elgépiesedett modernitás között 
Témák – Szaúd-Arábia, sérülések, háború és üzlet: a tenisz lebilincselő hátterét tárja fel a TennisTemple